|
Hajónapló
A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekből, elemzésekből válogatunk.
Banki belső pr
|
Ajánlott öltözet. T. Eleven, PR Herald, 2005. december 15.
Mit kell tenni annak érdekében, hogy a szervezetünk központjában
dolgozókat a kirendeltségeknél hülyének nézzék? Általában semmit.
„Lent” többnyire e nélkül is meg vannak arról győződve: a „fentieknek”
fogalmuk sincs a végeken munkálkodók körülményeiről. Ezt az érzést
azonban hatékonyan elmélyíthetik a központból érkező körlevelek.
Nagy lakossági bankunknál is ez történt, amikor leírták, miképpen
kellene öltözködni az alkalmazottaknak. Pénzügyes kollégám hívta fel a
figyelmemet arra a kis dolgozatra, amit ő a magyar bankmogul vidéki
igazgatóságán dolgozó ismerősétől kapott. Ebben a központból leírják
azokat az ajánlott öltözködési előírásokat, amelyeket a fiókokban
dolgozóknak be kellene tartaniuk. A dolgozat már az elején
letaglózza a munkatársakat, amikor közli: „Nem szabad megfeledkeznünk
P. Corneille szavairól: Öltözetünk az önmagunk által kiállított
útlevelünk. Az idegenek először erről ítélnek meg bennünket.” Nyilván
nem tesz jót a bankdolgozó önbecsülésének, hogy ugyan neki ködképe
sincs arról, ki is az a Corneille (a közértben sem tudták), de a
központban úgy beszélnek róla, mintha Kossuth Lajos ismertségű
személyiség volna Magyarországon. A kinyilatkoztatások ezzel nem érnek
véget, hiszen még mielőtt a konkrét öltözködési ajánlatokra térne a
szerző, újabb ellentmondást nem tűrő mondattal támasztja alá
elvárásait: „Egy amerikai felmérés szerint a tárgyalás során a
partnerről kialakított összbenyomás 67 százalékban attól függ, hogy mit
visel, 11 százalékban, hogy mit mond, és öt százalékban, hogy hogyan
mondja.” Márpedig ha a kellő konkrétsággal hivatkozott „egy
amerikai felmérés” ezt deríti ki, akkor a magyar bankalkalmazott
indulhat a cipőkeféért. Mert ha esetleg felvetné, hogy ettől azért nem
kell mindjárt hasra esni, illetve, hogy az öltözködési színvonalának
emeléséhez eddig sem az amerikai felmérések ismerete hiányzott, akkor
visszakérdezhetnének tőle a központból: tudja-e egyáltalában, ki volt
P. Corneille.
Mindezen elővetések után az írás közli azokat
az ajánlott öltözködési szokásokat, amelyeket a fejlett országok
bankjainak viselkedési kódexei tartalmaznak. A felsorolt elvárásokról
általában elmondható, hogy betartásuk kétségtelenül jótékonyan hathatna
a magyar bankalkalmazottak megjelenésére, és jó néhány szabályát más
pályákon is érdemes lenne sulykolni. A körleveles pénzintézetnek ugyan
volt már korábban egy nagy sajtóvisszhangot kiváltó fehér blúzos
korszaka, azonban most a dolgozók fellélegezhetnek, hiszen a nagy
kódexekből ilyen szigorú követelményeket nem lehet kiolvasni. Csak
ajánlott a fehér.
Attól viszont okkal szomorodhatnak el az
alkalmazottak, hogy a fejlett országok bankjainak ruházati előírásai az
ott megszokott fizetéseken alapulnak, amelyek lényegesen különböznek az
ő folyószámlájukon hó végén megjelenő forintösszegtől. Ezért ott aligha
akadnak fenn azon, hogy „a cipő színben és stílusban harmonizáljon a
ruhával, a táska pedig a cipővel”. Egy magyar ügyviteli alkalmazott
panellakással és két iskolás gyerekkel erre jobb esetben felsóhajt:
harmonizálna ő, csakhogy nincs miből. Örül, ha néha vehet valami
divatosabb cuccot. Attól maximum a vérnyomása emelkedik meg egy átlagos
vidéki bankdolgozónak, hogy: „Állítólag a bőrkabát hamarosan
reneszánszát éli.” A kisvárosában ugyanis a ruhák reneszánszát
általában nem a londoni bankirányzatok, hanem a turkálóba érkezett
legújabb szállítmány határozza meg. Tehát, ha holnap érkezik egy-két
bála bőrkabát, akkor bekerülhet a fősodrásba. Már persze az anyagot
illetően, hiszen a szabás ezer éves. Esetleg a „törökből” hozott
bőrdzsekit is magára kaphatja az imigyen kitanított pénztáros.
A bevásárló-turizmus, és a turkálók kínálata behozott már egy-két
divatirányzatot Magyarországra. Nemrégiben például, szülővárosomban
szőrmében járt boldog-boldogtalan, mivel a nyugatabbra már ciki holmit
kamionszám hozták be. Így aztán csak úgy suhogtak a rókák a sárban.
Ékszerben, kiegészítőben viszont nincs turkáló, ezért az emlegetett
13-as szabályt, mely szerint maximum 13 tárgy lehet egy nőn, nem nehéz
betartania egy átlagos bankalkalmazottnak. Utoljára esetleg éppen 13
éve vett ugyanis ékszert: a jegygyűrűjét. Azért a férfiak sem
maradnak ki a szórásból: velük az ajánlás közli, hogy felöltőnek a
kasmír kabát a legmegfelelőbb „camel-színben”. A Hold utcában lehet,
csakhogy mondjuk Kisvárdára – talán az elmúlt húsz évben –, nem
érkezett kasmír kabát, camel színben. Ha meg érkezne is, korántsem a
helyi fiók szorgalmas dolgozója csapna le rá magától értetődően. A
rövid ujjú inget és a fülbevalót kifejezetten tiltja a férfiaknak az
ajánlás. Ez különösebben nem meglepő, bár a hosszú ujjú ing még
távolról sem a világ legtermészetesebb dolga Magyarországon a bankok
ügyfélforgalmában. Az ajánlást körlevelező pénzintézet egyik,
angolszász tulajdonban lévő konkurensénél mindenesetre velem
rendszeresen egy rövid ujjú inges, farmeres, fülbevalós, kopasz fickó
foglalkozik. Legutóbb, amikor megtudta, hogy milyen kis pénzt akarok
két alap között megosztani, egyszerűen a „na, ne bassza már!”
felhorkanással adott egyértelmű befektetési tanácsot. Ha tehetem, hozzá
megyek. Megértjük egymást, egyikünk se olvasta P. Corneille-t.
Így aztán annak olvastán, hogy „az utóbbi időben a fekete szmoking
mindinkább kiszorítja a frakkot”, nem szaladunk ruhásszekrényünkhöz
kidobni a divatjamúlt holmit. Nyári táncmulatságokon vagy
hajókirándulásokon sem hordunk elefántcsontszínű vagy fehér „dinner
jacketet”. De nem is írunk a hálózatunk túl éppen nem fizetett
alkalmazottainak kedélyállapot szerint vérforraló vagy röhejes
tanácsokat arról, miképpen kellene öltözködniük, ha lenne pénzük.
T. Eleven Banki belső pr. Ajánlott öltözet. PR Herald , 2005. december 15.
|
|
|